2017. november 16., csütörtök

Ismét úton

Pondicherry
A hosszú buszút köszönhető annak is, hogy megállunk itt ott és amott. Első megállónk Pondicherryben volt. És egyből az óceán partjára siettünk, igaz az időjárás nem kedvezett nekünk. A parton már nincs különbség turista és hazai között. Mindenki fotózta magát, a társát és persze a végtelen vizet. Még mindig nem tudok betelni vele: annyira csodálatos, ahogy jönnek a semmiből a hullámok, ahogy simogatják a lábam, ahogy morajlik, ahogy megnyugtatja zavarodott elmém. Mint egy léleksimogatás. Lassan elköszöntem és újra a buszban találtam magam. A következő megálló egy útszéli étterem volt, ahol ismét Butter paneer masalat ettem, de ez a listám legaljára került. Közben 39 ember után betérve a mosdóban ki is fordultam egyből. Hát gondolatban százszor elnézést kértem, hogy ezt hagytuk magunk után mi fejlett nyugatiak..

Thanjavur
Majd Thanjavurba érkeztünk. És ott a parkban sétálva rádöbbentem. Így az érkezett 39 emberrel egy turista csoportban találtam magam. Egy olyanban, amitől mindig is kirázott a hideg, aminek nem akartam sosem a részese lenni. Egyszerűen nem tudok ebben létezni. Kezdem érteni, hogy a turisták miért csinálnak olyan fotókat, mint amilyeneket. Hiszen állandóan belesétálnak a képbe, vagy a hátukat vagy a fejüket fotózod. Ha megvárod amíg elmennek, lemaradsz és rád kell várni. Ha előre mész az ő képeiken leszel rajta, és amúgy sem hallod a helybemutató szöveget. Ha találsz egy fotótémát épp 20-an próbálják meg majd ugyanazt lefotózni..de ember én láttam meg: ne utánozz! Hát ilyen gondolatokkal léptem be a 4 méteres Siva lingamhoz.
Érdekes volt, mert nincs mit szépíteni: Siva lingam = fallosz. De itt ki volt festve, szinte volt szeme is. Jójó tudom ez így hülyén hangzik, de hát ez India, itt nem szabad semmin sem meglepődni. Miután kigyönyörködtem magam Siva egy bizonyos részében, kifelé vettem az utat: minél távolabb a csoporttól. Persze egyből jöttek a helyi fiatalok szelfizni, majd kaptam egy névjegykártyát, ha netán bronz szobrot szeretnék venni. Hát hogy ne szeretnék, igaz a csomagom túlsúlyos lesz, de kit érdekel?! Aztán jöttek az árusok, akiktől szabadulni művészet. Itt is ahogy az úton átkelésnél igazán határozottnak kell lenni. A gyengéket itt is felfalják. Utána újra a buszba kerültünk és már Trichyben álltunk meg, az új szállásunkon. Gyors szobafoglalás és alvás, mert el is telt a nap.



Mert csodák mégis vannak Trichyben is

Indiában vannak helyek, ahova csak hinduk mehetnek be, vagy legalább vaisnava ruhában levők. Aztán persze ezt bármikor megváltoztathatják, visszavonhatják. Én nem szoktam ezen sokat agyalni, egyszerűen elfogadom, hiszen ez az ő országuk, az ő szabályaikkal, én csak vendég vagyok itt. Így aztán nem is tudtuk, hogyan lesz Sri Rangamban, ahol az Úr Visnu (Ranganatha) fekvő formája van. Azt mondják nagyon nagy és nagyon szép és nagyon kegyes. Voltak, akik bejutottak és voltak, akik nem. Az esélytelenek nyugalmával indultunk el: lesz ami lesz. Szobatársam elárulta, hogy a minden lelki vágyat ingyen teljesítő Varadharaja-nál (Kanchipuramban) azt kérte, hogy jussunk be hozzá. És akkor lássuk mi is történt és hogyan. Odaértünk és a kapuőr jelezte, hogy nyugati ruhában oda ugyan be nem tesszük a lábunkat. És persze adott volt a mi kis 11 fős csapatunk és nagy 39-es csapat. És ekkor valahogy úgy alakult, hogy a 2 csoport ketté vált. A többség ment a kilátóba, mi pedig szerencsét próbáltunk. Akadály nélkül bejutottunk az oltár közelébe, ahol viszont közölték, hogy fél háromkor lesz oltárnyitás. Ez még önmagában nem is lett volna gond, de a buszunk 2-kor indult volna vissza. Ezt persze gyors egyeztetés után megoldottuk. Közben kaptunk egy fülest, hogy 10 perc és már láthatjuk is. Aztán jött egy újabb, hogy mégis a fél 3-as időpont az igazi. Sebaj, gondoltuk a cél előtt nem adjuk fel. Közben kihozták a lángot, szólt a zene. Én jeleztem, hogy ilyenkor már rövidesen kinyitják az oltárt, nem szoktak várni egy órát. Aztán jött egy ember, aki közölte, van gyorsító sáv. Igaz, ha készpénzben fizetsz csak 50 rúpia, ha kártyával, akkor 250. Nem kis kezelési költség, de valljuk be itt már ez a 200 nem számított volna. Miközben sorban álltunk, csatlakozott hozzánk egy másik társunk és akkor még nem tudtuk miért is. Na és eljött a pillanat, beléphettünk. És tényleg nagy és tényleg szép és tényleg kegyes, hiszen beengedett, hiszen láttuk és igen hálásak lehetünk. Majd kifelé menet tisztult le a kép: utolsó társunk azért lépett be a képbe, mert egy társunk más utakon járt. És ha a kérésben 11 fő szerepelt, akkor ha törik ha szakad 11-nek kell lennie. Szóval Indiában csak óvatosan, és igazán pontosan szabad kérni, mert a végén még teljesülni fog. 



Estére kicsit már elegünk lett az indiai ételekből, így nyugatira vettük a figurát: vegaburger és pizza. Utóbbinál feltűnt, hogy nem kérdezték meg hány cm-es kell. Hát mikor kihozták egyik társunk egyből jelezte, hogy kérne egy vegaburgert és egy nagyítót. Ezen a felszolgáló épp olyan jót nevetett, ahogy mi. Hát igen a pizza (bár finom volt) egy kistányér nagyságú volt.

Azt meséltem már, hogy az éttermekben ill bárhol a visszajáróra éveket kell várni? Tehát: rendelsz, eszel és kéred a számlát. Kihozzák, leteszik. Beleteszed a pénzt. Elviszik. Ott átszámolják: többször és többen. Majd elkezdődik az apró vadászat. Valahogy Indiában a fekete lyuk elnyeli az aprót. Szóval vársz és vársz. Aztán ha nem vagy kitartó otthagyod borravalónak. Persze lehet erre megy ki a játék épp..hiszen ez India!

2017. november 12., vasárnap

Mahabalipurami kalandok

A késői érkezés után sok dolgot nem terveztünk délelőttre. Ettük egy kis nyugati reggelit olyan indiai módra. Vagyis volt toast, vaj, lekvár, de ott voltak a reggeli elengedhetetlen kellékei: csípős szószok. Plusz volt egy krumplipaprikáshoz hasonló dolog is. Igaz mi otthon ezt ebédre esszük, de jó az reggelire is. Társaink próbálták kideríteni a fűszerezését, nem sok eredménnyel. Valószínűleg a szakácshoz már úgy jutott vissza az info, hogy fűszerhiány volt, mert másnaptól már ez is igazi könnyfakasztó indiai étel lett.

Az emberek itt már hozzászoktak a fehérek látványához, így aztán nem éreztem magam csodabogárnak (ekkor még nem tudtam mi vár rám). Reggeli után újra kifeszítettük kicsiny otthonunkban a szárítókötelet, mert hiába süt a Nap, ha 100% pára tartalom van: márpedig van. Majd kisétáltunk az óceán partra (igen kell egy ház). 

Hihetetlen, hogy van valami aminek nem látod a végét (igaz sok mindennek nem látod, de valahogy sejted, és persze tudom, hogy az óceán is véges, de akkor is olyan nagy). Az életednek, ha nem is látod, tudod, hogy egyszer ebben a testben vége lesz, de a víz valahogy annyira megnyugtató. Ahogy ott állsz, ahogy látod nőnek és közelednek a hullámok, ahogy várod hogy a lábadat elérje, ahogy belemossa a homokba, ahogy érzed, hogy húzna beljebb és lejjebb, majd elenged, aztán újra és újra. Játszik veled, incselkedik, kóstolgat és többet és többet akar belőled, és te is belőle. Olyan ez mint egy násztánc: kelleti magát, kéreted magad aztán pedig fejest ugrasz az ismeretlenbe és csak bízol benne, hogy sérülések nélkül megúszod..épp ahogy az emberi kapcsolatokba: belelépsz, majd mikor kiszállsz vagy megúszod sebek nélkül vagy nem. 

Beleálltam és élveztem ahogy mossa a lábamat, remélem a lelkemet és az elmémet is mosta, tisztította. Igazán vágytam rá, hogy mindent de mindent lemosson róla, és kapjak egy tiszta lapot: tabula rasa, igen ez kell nekem...

Ennyi meditáció után elindultunk a bazár sorra, hiszen ez mégis csak turistáknak van fenntartva. A vaisyak (kereskedők) pedig igazán értenek a vevők kiszolgálásához. Egyszerűen imádom őket. Nekik ez az életük. Beleszületnek és nem is akarnak/tudnak kikerülni ebből. Érdekes nálunk sok család azért dolgozik, hogy majd a gyermekének ne kelljen kétkezi munkát végezni. És igen nagyon jól állunk már a diplomások számával, csak épp jó szakembert nem találsz. Aki újított már fel lakást tudja, hogy a jó szakember ritka és igazán drága. De ha az autód romlik el kétszer is meggondolod, hogy hova vidd javítani. Szóval a kereskedők itt szívvel lélekkel űzik az ipart. Ahogy megláttak bennünket kijöttek a bolt elé (ha épp nem ott ültek) és már invitáltak is be kicsiny üzletükbe.

Első helyen máris vettem 2 nadrágot, és megígértem a lelkes eladónak, aki egyből kacérkodott velem, hogy másnap visszamegyek. Kissé hitetlenül hallgatta ígéretemet, és kételkedve kérdezte, hogy biztos emlékszem-e majd rá..Hát hogy ne emlékeznék a kis csillogó tekintetére?! Aztán persze a többi boltból kiszaladtak, ahogy közeledtünk. Volt ahova bementünk, és volt ahol csak ígéretet tettünk. Séta közben felleltünk egy olasz fagyizót. Hát persze hogy betértünk egyből..ez nem is volt kérdés. A fagylalt készítő jött is és örömmel fogadott bennünket. Alig voltunk 20 perce a soron és már ketten is tudták a nevem. Elmondta, hogy a fagylaltot ő készítette saját két kezével, és számtalanszor megkérdezte, hogy ízlik-e. Valahogy neki elhittük, hogy tényleg érdekli és nem csak a borravalóra hajt. Fotózgatott bennünket és a fagyit, majd kérte menjünk újra. Aki ismer az tudja, hogy ezt nem kell kétszer mondani nekünk.

Eredeti célunk egy varroda volt, amit meg is találtunk. Azt is tudni kell, hogy itt minden ember valakinek a valakije. Vagyis jött a tesó aki elvitt bennünket egy nagy ruhaboltba, mert hogy az jó ismerőse. Ott kiválogattuk az anyagot, majd visszavitt a tesó a varrodába. Igaz gyalog 10 perc lett volna max az út, de hát az ő rendszerük így épül fel, mi pedig hozzájárultunk a megélhetésükhöz. Ezután jött az alkudozás. És igen ez kötelező rítus. Először mond egy magas árat, és te akadsz ki. Mondasz egy olcsóbbat pl -50% és akkor ő fog kiakadni és jön azzal, hogy mekkora családja van és mennyi gyermeke. Már majdnem megsajnáltam, de aztán mégsem. Emberünk azt hitte naiv turisták vagyunk, és télre jól megszedi magát: nem így lett. Mondjuk én feladtam és kijöttem üzletéből. A többiek alkudoztak és épp a feléért rendelték meg, mint ami a bácsi eredeti terve volt. Persze így is biztos van nyeresége, de többre számított.. 


Félig jártuk be a bazárt, majd visszatértünk ebédelni. Végre ettem naan kenyeret, mert itt volt az étlapon és a konyhán is. Délután egy kis séta volt a sziklatemplomoknál. Némelyiket csak elkezdték, némelyiket meg be is fejezték. Egyszerűen csodálatos, hogy évszázadok óta állnak. Ahogy kézzel kifaragták őket. Iszonyat nagy munka, odaadás és természetesen hit kell ehhez. A sziklapark kicsit olyan első randis helynek tűnt számomra. Ugyanis itt már nyitottabbak a fiatalok, vagy szabadabbak és akár kézen fogva is sétálnak.


A kulturális program után megnéztük a helyi szupermarketet. Ez inkább egy privát/real/cba szint, amitől nem ájultunk el. Aztán újra jött a bazársor. Ismét két nadrággal lettem gazdagabb és a hódolók száma is nőtt. Mert ugye kézzel lábbal kell magyaráznunk, és sokszor van szemkontakt. Azt már ezer éve tudom, hogy muszlim szemébe ne nézzek. Mert igen Indiában a hinduk mellet vannak a muszlimok. És? Jól elvannak..ennyi nem kell ezt tovább ragozni. Hát ezt itt nem sikerült tartanom. Így aztán jöttek is a bókok. Értenek ehhez a bazárosok nagyon. Egyrészt jó hangulatot teremtenek, így a vásárló visszamegy, és ha visszamegy, akkor visz is magával még valakit. De jó érzés tudni, hogy akár kedvelhetnek is. Igazán szívet/lelket melengető bókok ezek.

Közben újra összefutottam a fagyizós emberrel, aki már szintet lépett mert vacsorára is invitált. Na azért ennyire nem vagyok én bátor. De azért megtudtam, hogy ő bizony hindu, és pure vega, azaz sem halat, sem tojás, sem húst nem eszik, mert a mamája ugyan nem főzött ilyeneket. Soha senkit nem hallottam még ennyi tisztelettel beszélni az édesanyjáról, büszke volt rá nagyon. Nem értette miért is nem akarok vele vacsizni, inkább csak ígéretet tettem egy újabb fagyizásra (ez nem esett nehezemre). Közben újra elkapott a varrodás ember, és meggyőztük egymást, hogy szükségem van arra a felsőre és épp annyiért amennyiért én szerettem volna..amiről délelőtt még hallani sem akart. Hát ilyen ez..

Másnap délután már Rasikaval ketten mentünk csak bazározni, összeszokott kis csapat vagyunk mi. Elvittem a már jól ismert „pasizós” helyekre. Közben már befutott a negyedik jelöltem, aki szintén muszlim és valami félreértés miatt úgy értette van férjem. Így aztán csak bazártársammal közölte: she energy is so beautiful. Hát hogy ne lenne az kiáltott fel társam, hiszen az én barátnőm! Ettünk egy fagyit de emberem ott nem volt, nem úgy mint a bazár végén. Ott aztán elszabadult a „pokol”. Ékszert válogattunk, és jókat nevettünk újdonsült muszlim barátunkkal, aki szerint: your eyes so beautiful. Na innentől csak nevezzetek beautifulnak! Persze erre is tudott még rátenni egy lapáttal. Nézelődtem és megláttam egy delfines kendőt. Közöltem, hogy nem szeretem a delfineket. Emberem mondta, hogy pedig őket mindenki szereti. Erre én, hogy de én az elefántokat szeretem. Ő pedig sóhajtva: I would like be an elephant! Hát egyem meg a kis húsát. Amikor a tört angolosok beszélgetnek, sokszor könnyekig ható nevetésben törünk ki. Pl: a longa jó? Vagyis a hossza. Vagy ha a nadrág lába hosszú..vagyis a szára, az baj. A lényeg, hogy jól szórakoztunk.  

Már második napja ígérgettük egy kőfaragó/szobrász mesternek, hogy betérünk a boltjába. Mindig invitált bennünket, hogy van neki egy kis boltja ugyan nézzük már meg. Megtettük. Szerényen behívott az előtérbe, tényleg nem volt nagy. Aztán egy másik terembe hívott és az állunk leesett. Csodálatos dolgok voltak ott és hihetetlen tehetségről árulkodtak. De nem csak tehetség kell ehhez, hanem őszinte szeretet. Ha tehettem volna mindent elhoztam volna. Körbefotóztuk, majd megköszöntük. És hidd el (hiszen én mondom) kicsit sem éreztette, hogy csalódott amiért nem vásároltunk. Épp olyan mosolyogva köszönt el, ahogy behívott. Sétánk során egy boltos hangtállal kezelt bennünket. A hangtál igazán jól állt mindkettőnknek, de a csakráinkkal baj lehetett, mert felajánlotta, hogy összehangolja nekünk. Nos, hogy ez mennyire igaz, és mennyire ért hozzá igazán kérdéses. Hiszen egy vaisya, aki kereskedő, nem biztos, hogy ért hozzá. Persze az sem biztos, hogy nem. De persze lehet, hogy csak turista látványosság és pénzkereseti forrás, hiszen a csakrám nem tud szólni, hogy héé hello nem jó helyen vagyok. Így nem éltünk ezzel a lehetőséggel. Mert egy valamit sosem szabad elfelejteni: India az India és itt semmi sem probléma.

Este tartottunk egy kis lány partyt (vega/vegán gumicukorral és Balta!!6) majd közben megérkezett 39 útitársunk. Elleptük a kis várost mi fehérek teljesen.


Harmadik nap délelőtt megtapasztaltam milyen is ekkor turistacsoporttal lenni. Durva! Fotózni nehéz, és mindig várni kell valakire. Ha a csoporttal maradsz, akkor mindig valaki benne lesz a képben. Vagy csak hátakat fotózol vagy csak az épületek tetejét. És ha már ember kerül a képre, akkor az legyen helyi, ne turista. Ha előre mész, akkor nem hallod a helyek történetét, ha lemaradsz, akkor meg mindenki rád fog várni. Szóval nehéz a turista élet és itt rá is jöttem, hogy azzá lettem, ami nem akartam (épp ahogy néha az emberi kapcsolataink is azzá változtatnak, amivé sosem akartál lenni..és mégis az leszel, mert az is te vagy): egy turista csoport tagja, aki berohannak egy helyre, ellepik majd katt-katt fotóznak és tovább is lépnek. Nincs idő átérezni a hely szellemét, nincs idő elgondolkozni. Így aztán a magányt választottam, vagy épp a szobatársamat, vagy Rasikát. Velük lehet beszélgetni és hallgatni is, ami tényleg, igazán aranyat ér. Mert ha nem tudsz hallgatni, hidd el beszélni sem tudsz! Épp úgy, ahogy csend nélkül nem lenne zene! Érted?!

Délután záró shoping körút következett. Vicces, ahogy a boltosok már messziről köszöntek, integetettek, mosolyogtak és nevemen szólítottak. Mint egy celeb! Tehát értenek a nők nyelvén. Nem tűnnek tolakodónak, inkább kedvesnek és figyelmesnek, persze cél az üzlet. Otthon cél a szex, és kissé húspiacosnak tűnik minden ilyesmi..vagy lehet velem van a hiba. Itt valahogy másnak tűnik minden, de lehet csak az én hozzáállásom más, mert a mosolyt itt mosollyal viszonozzák/viszonzom..otthon meg bedugott füllel ülök, és néha csak azért teszem el a telefonom, mert felnézve azt látom, mindenki az online világba menekül,  miközben az élet elmegy mellette..vagy épp mi megyünk el az élet mellett.

A varrodába késő este tudtunk csak menni, mert addig varrt a bácsi. Kedvesen szelfiztünk vele, majd mikor elindultunk fagyizós barátom is előkerült. Vele is lett közös szelfi, aminek igazán örült..annak nem, hogy nem találkoztam vele, mert hogy ő igazán szerelembe esett. Hát ez kedves, igazán kedves.



Éjszaka gyorsan sokat kell aludni, mert holnap nagy utazás áll előttünk a buszunkkal..de valahogy a szívem egy része itt maradt ebben a kicsiny faluban és az óceán tovább mossa, tisztítja, hogy tudjak bízni, hogy merjek hinni és merjek boldog lenni.


2017. november 9., csütörtök

Úton az óceán felé

Reggel időben keltünk, bepakoltunk a bőröndünkbe, amit ideje megszokni. Ugyanis ez az egyetlen hely ahol 4 napot voltunk: innentől kezdve 2 éjszaka után útra kelünk. Igen a bőröndből élés sosem egyszerű. Valójában mindig minden a bőrönd alján van. Hiába csoportosítom, olyan mintha a bőröndömnek csak alja lenne. Már a tegnapi nap folyamán szembesültünk azzal, hogy bár no problem Indiában minden, számunkra mégis csak probléma, hogy a busz 14 személyre van tervezve. Hiába vagyunk csak 14-en, vannak csomagjaink is: ki hitte volna?! És fejenként legalább egy nagyobb bőrönd és egy hátizsák. Minimum. Nekem pl. még egy nasi tasim is van: végszükségletre. Tehát szembesülés után egy újabb autó rendelése következett. Semmi gond, hamar lehet találni, hiszen itt a taxisok tudják, sejtik és egyben remélik is, hogy nem 5 perces útra hívod el. Mondjuk náluk az 5 perc alapból fél óra. De a lényeg, hogy nem csak országon belül, hanem városon belül is akkora távolságok vannak, hogy simán el tudom képzelni, van aki csak hétvégén jár haza. Pedig nem kell elhagyni a városhatárt.. 

Na és akkor így két autóval útnak indultunk. Két megállót terveztünk, az amúgy sem rövid útra, és egy ebédszünetet. Az ebéddel én nem foglalkoztam. Hagyatkozni szoktam a megérzéseimre. Bár szinte mindenki evett az étteremben, de nekem annyira nem tetszett. Nem tudtam megmondani, hogy mi az ami nem, de nem és kész. Ilyenkor nem erőltetem. Na erre jó a nasi tasi.  



Ebéd után egy több száz éves kőtemplomot látogattunk meg. Természetesen az udvarra is már csak cipő nélkül lehetett belépni. De minta tudtam volna, mert reggel a kézipoggyászomba rejtettem egy zoknit. Így vissza is futottam a buszba érte, mert a talpaim még mindig nem bírják a 30 fokos földet. Kedvesen végigvezettek bennünket, majd a templom belsejéből (vagy ki tudja honnan) folyó vízzel kaptunk egy kis áldást. Nah, azt egyből fertőtlenítő kendővel le is töröltem, mert a szagán érezhető volt a több száz év.  Mondjuk így biztosan tisztító hatása volt.  

A megtisztulást követően újra útra keltünk kedvenc buszunkkal és Kanchipuramig meg sem álltunk.  Jelzem ekkor még csak 130 km-re voltunk az indulási helyünktől, de esküszöm már fél napja úton voltunk. Igaz már csak mosolyogni tudtam ezen..de tény fárasztóak ezek az utazások. 


Ahogy beléptünk jött is az idegenvezető, aki igazán tájékozott volt Európáról és a magyarokról is. Szép előadást tartott a finnugor rokonságról..mintha sosem hallottuk volna, úgy hallgattuk. Nem akartuk elszomorítani, hogy ezek az elméletek kezdenek már megdőlni. Bevitt bennünket a 100 oszlopos templomba, ahol nem számoltam meg, de tényleg sok oszlop volt. És persze mind faragott és ha fotóznám, még most is ott lennék (dejóislenne). Szóval az oszlopok számával megegyező mennyiséget tudott mesélni az ember, és közben még ránk is sötétedett. És még felét sem láttuk a helynek. Gyorsan körbevezetett bennünket.  Igaz forgalommal szembe. Ugyanis mindent az óra járásával megegyező irányban kell és illik megkerülni. Ha mi tudjuk akkor ő is tudja, de ő épp leszarta, mert most mintha hajtott volna bennünket a tatár. 

Figyelmeztetett bennünket, hogy senkinek ne adjunk pénzt. Hát jó, igazából sosem tudhatod, hogy kinek adsz. Lehet egy koldus és lehet akár pujari is (nevezzük papnak). Nekünk nyugatiaknak meg szinte mindenki szentnek tűnik.  Szóval haladnunk kellett, mert lassan már zárni készültek. És mi még Sri Varadaraja-ot is látni szerettük volna, vagyis ő is látni akart minket, mert amúgy tuti nem engedte volna, hogy forgalommal szembe menjünk. Persze illedelmesen megvártuk a hazai látogatókat. Volt aki szólt is nekünk, hogy nem jó irányban haladunk, de mi csak bólogattunk, megköszöntük, de jeleztük, hogy a pandit (nevezzük őt is papnak) engedélyével, sőt vezetésével tettük ezt. Aztán a sorban állás és a köteg füstölő, na meg a meleg, meg a pára, és természetesen a busz út megtette hatását: volt ki rosszul lett, volt ki csak szédelgett és mikor ott álltunk az Úr  színe előtt, dögöljek meg már megint nem tudtam mit kérjek, és amúgy is. Még jó, hogy szobatársam észnél volt: és kért...és megkaptunk, de nem szaladok ennyire előre.

Szóval egy gyors hare krisna és már mentem is a levegőre. Közben vezetőnk szólt, hogy ételt se fogadjunk el, mert nem igazán finom. Nos ő még ezt is megtehette: prasadamra azt mondani, hogy nem finom! Volt aki ezt nem hallotta és nem értette miért nem ehet. Majd mikor kiértünk a templomból látta a templom tövében az ételes tálakat étellel és már nyúlt is érte, hogy milyen kedvesek, hogy előre elkészítették nekünk. Mi persze szóltunk neki, hogy nem azért van ott..épp ellenkezőleg. Persze a fáradtságtól ezen már akkor könnyesre röhögtük magunkat, sőt szerintem aki ott volt és most olvassa soraimat épp úgy röhög mint én. Ugye? 

Majdnem elfelejtettem volt itt még egy gyík, Hold, Nap kombó a mennyezeten, amit meg kellett simogatni. Persze nem volt mindegy sem a sorrend sem az irány. És azt sem tudom, hogy miért is simogattuk..tuti valami áldást kaptunk, vagy tisztultunk. Viszont csak én fényképezhettem le, mert engem szavazott meg a közönség.


Ezek után újra busz és indulás Mahabalipuramba az óceán partjára. 

2017. november 6., hétfő

Újra Balajinál

Pihenő napot akartunk tartani, de aztán nyert a fotózási kedvünk. Így béreltünk egy autót és újra nekivágtunk Tirumala-nak, Balaji lakhelyének. Most jobban megfigyeltem az utat, mert ugye Indiában a tömegközlekedés teljes káosznak tűnik egy európai számára, pedig valójában mindenki tudja mit akar, hova akar eljutni. Fontos a határozottság! Ha nem vagy határozott a büdös életben nem jutsz át a másik oldalra, pedig az igazság mindig odaát van. Tény hogy, a hegynek felfelé vezető útja egyirányú..igen ebből adódik, hogy a lefelé menő is. Ez azért megnyugtató, hogy legalább a szemben levő forgalom nem zavarja a sofőrünket. Persze a többi lassabb autó zavarta..bennünket meg a szakadék. Viszont ha már egyszer beülsz egy jeep-be akkor bizalmat szavazol a vezetőnek. Igazából lehetne idegeskedni, hogy ajj szakadék, jajj odaérünk-e, mert oly sok minden baleset történik..de!! Ha már bent vagy akkor teljesen felesleges ezzel foglalkozni, mert az egész nem rajtad múlik. Vagyis add át magad a táj szépségének, hiszen 800 méter magasban leszel. Megnyugtató, hogy előző nap is így világosodtam meg és még másnap is ez hozza meg a békét.

A csapatunk egy része úgy döntött, hogy gyalog vág neki az útnak. Ez 3550 lépcsőt jelent. Sőt lemondásból nők/férfiak/gyerekek le szokták vágatni a hajukat. Így tett a mi busz sofőrünk is: igazán emberi feje lett bajusz és haj nélkül. Gondoltam jelzem ezt neki is.

Mi öregek autóval mentünk, közben fényképezgettünk. Egyszer csak csörgött a telefon, hogy 4 emberből egy eltűnt. Hmm néztünk egymásra hogy ez mégis hogyan lehetséges egy lépcsőn. Persze volt pánik, meg telefonálgatás, de aztán meglett szobatársam és mindenki megnyugodott. Mindeközben felértünk a hegyre. Persze 2 lépésenként megállítottak bennünket egy-egy közös képre. Majd egy ember odajött és szólt, hogy itt nem mehetünk szandálban. De jó, zokni nem volt nálam, a kő pedig épp 40 fokos volt. Aztán imáim meghallgatásra leltek, mert egy mataji lelkesen locsolta a követ meg a lábamat is. Tetszett neki hogy beleálltam a vízsugárba..nekem tetszett a hűs víz. Na ez az igazi boldogság, amikor mind a két fél elégedett.
Körbejártunk mindent és próbáltam mindent, de tényleg mindent magamba szívni. Szívesen becsomagolnám az egészet és hazahoznám megmutatni..de ezt át kell élni, másként nem lehet. Itt kell lenni és látni kell, érezni kell ahogy több tízezer ember mozdul meg Istenért.

Órákig el tudtam volna nézni azt az áhítatot, ahogy Sivanak ajánlják a kókuszt, a kámfort. Egyszerűen csodálatos!



Visszafele is gyorsan, de azért biztonságban haladtunk. Láttuk a gyalogos zarándokokat. Ha Indiában jársz és köveket látsz egymáson..na az nem a véletlen műve és ne nyúlj hozzá. A zarándokok teszik egymásra..ez is egyfajta hódolat ajánlás, kis oltárszerűség..szóval a kavics nem minden esetben csak kavics!

Lassan búcsút vettünk Balajitól és elindultunk a szállásunkra.

Ez az utolsó éjszakánk Tirupatiban. Lehet, hogy az idő nem számít Indiában, de a napok gyorsan telnek.



Este csaptunk egy utolsó fagyizást, plusz fáslit is vettünk. Kézzel, lábbal elmutogattam mit is szeretnénk és egyből megértették. Igen van egy bokaficamunk is. Így megy ez: majomtámadás, bokaficam, megfázás és hasmenés. 

Ezekből mindig van egy vagy kettő vagy akár az összes egyszerre..

mert hát ez India. . 

2017. november 4., szombat

Mindenhol piac

Amikor Indiában sétálsz az utcán úgy tűnik minden utca egy piac. Étel/ital/zöldségárusok mindenhol és bárhol. Nem kell nekik kijelölt hely, vagy egy stand. A legtöbben megoldják egy bicajon, vagy egy platós kerékpáron. Persze mondhatni hogy milyen igénytelen már, de amikor megnézed mit is kínál nem tudod levenni a szemed a tálalásról. Ahogy a zöldségek/gyümölcsök szépen, ízlésesen el vannak rendezve az maga a csoda. A csoda másik része a tálalás: hihetetlen ötletességgel tudják szelni az
ananászt, kínálni az avokádót, sőt az uborka csíkokat is egyből megkívánod. És a harmadik csoda a színesség. Indiát ha egy szóval kellene jellemezném, akkor az intenzív szó jut eszembe. Mert minden színes, mert minden mozog, mert minden hangos vagy zajos, mert minden szagos vagy illatos. Egyszerűen minden él. Valahogy ezt mi itt hazánkban csak egy-egy rendezvényen tudjuk megvalósítani. Indiában pedig az egész élet egy nagy rendezvény. És persze nekünk minden gyümölcs egzotikusnak tűnik, hiszen otthon mikor eszel bármit is éretten? Egyértelműen csak az ottani körülményeket kedvelő és túlélő gyümölcsöket eheted maga igazában. Tehát ha távoli tájakon jársz ne sajnáld magadtól az érdekességeket. Tudom mindenki fél a fertőzésektől, hiszen a gyümölcsöt hogyan is tisztítod meg?! Tanácsom, ne az első nap edd. Várj egy pár napot, de utána ne hagyd abba az út végéig. Hiszen van annál jobb mint minden reggel érett papayat enni? Igen van..ha egyszer mangó szezonba lennék ott. 
Na de vissza a papayara. Megveszed, megpucolod és evés előtt egy kis lime-ot teszel rá. Igen ezt itt tanultam, és bevallom kétkedve fogadtam, pedig tudhattam: Rasika nem hazudik. Tehát ha megvan a lime, akkor edd. És igen abba hagyni nem lehet. Aztán itt van mandarin, ami igazán fura, mert otthon ugyan meg nem vennéd. Mert nagyobb mint nálunk és zöld. De tedd félre az előítéleted, mert amíg a hazai narancs: sárga és kicsi és citrom..de legalább a miénk, addig az ő mandarinnak nevezett gyümölcsük egy nagyra nőtt lime-re hasonlít. Ettől függetlenül finom. És hát a mangó. Na mangót nem találtam sehol sem. Persze üdítőben fogyasztottam a levét, de akkor is eredeti, fáról szedett érett mangóra vágytam és vágyok még most is. Amúgy megjegyzem, hogy a görögdinnye itt sokkal kisebb, de épp olyan finom  és magvas. A sárgadinnye az sárgadinnye: egyből felismerhető. Az egyik esti körsétán találtam guavat. Eddig ennek is csak a levét ittam. De most a maga valóságában fogtam is ettem. Sok apró fehér mag van benne. Nem töltöttem a válogatással sok időt, egyszerűen egészben lenyeltem. Igazából nem tudom mihez hasonlítani, azt sem tudom, hogy ilyen-e a jó érett guava, vagy már túlérett volt..de nem hagytam ki és ettől elégedett voltam, mert ha már itt vagyok akkor hozzam ki belőle a legtöbbet.




Mert aki nem mer, az nem remél, aki nem remél az nem él, és ha nem élsz, akkor csak vagy, és ha csak vagy akkor leépülsz. Egy újabb Barb-Coelho a nap zárására…

2017. november 3., péntek

Balajinál vannak csodák..kettő is

A samponnak köszönhetően szobánk illatfelhőbe borult, viszont a szárimmal még mindig vágni tudnék bármit. Lehet mégis a hajbalzsam kellett volna.. Vagy a jó régi bevett szokás: aludj benne, rajta aztán mosd ki és minden jó lesz. Sóhajtva mentem zuhanyozni, ha szoknya kell hát legyen szoknya. Apropó meséltem már a fürdőről? Nyugati szemmel egyszerűnek tűnik. 

Na de kezdjük a szobákkal. Ahogy belépsz egyből megcsap a fertőtlenítő szaga, ami máshol egyszerűen nem létezik. Iszonyat erővel árad mindenhonnan, de leginkább a mosdókagylóból, mert hogy abban van egy fehér golyó..na és az mint a veszedelem. Gondolom a rovarokat is távol tartja. Persze ezt is mint mindent meg lehet szokni. Szóval van az illat (mégis csak pozitívabb mint a szag kifejezés), aztán jönnek a villanykapcsolók. Először is fel kell kapcsolni az áramot, aztán meg jönnek a lámpatestek külön-külön. Na ezt aztán kell tanulni/tapasztalni mert 10 percet feltűnés nélkül el lehet kapcsolgatni. Én szerveznék egy tanfolyamot erre is. És ezután jön a fürdő, ahol az a bizonyos golyó lakik. Kemény én mondom. Nézzük először a wc-t. Elsőre azt hiszed azért olyan alacsony, mert minden indiai mélynövésű. A frászt! Közelebbről már láthatod, hogy a wc csészén ki van alakítva két lábnyom. A gyengébbek kedvéért elárulom ez az angol és a pottyantós wc egyvelege (jelzem Balkánon is el van terjedve, nem kell több ezer km-re menni édes kis hazánkból). Na és ez úgy működik, hogy szépen ráállsz és guggolva végzed el a dolgod. És mielőtt azt gondolod hogy istenem ezek ennyire hülyék, számolj el magadban és figyelj. Ugyanis nem hülyék. Ezzel a mozdulattal egy csomó fertőzést kikerülsz, hiszen tested felületével sehol sem érinted. Na ugye, hogy nem hülyék?! Tovább szétnézve találsz kancsót is az öblítéshez, a zuhany mellett meg vödröt és másik kancsót. Mert hát a víz nagy érték. Tehát a zuhanyból beleengeded a vödörbe a vizet és kancsóval öblögeted magad. Ugye, hogy mennyit spórolnánk mind ha így tennénk?! Persze ha meleg vizet szeretnél előtte kapcsold fel a bojlernél is a villanyt. Aztán persze annyira meleg lesz, hogy egyből átérzed a forró vizet a kopaszra szlogent..Vagyis meleg csap picit nyit, hideg meg teljesen. És valljuk be a meleg vizes csap elzárásához kell egy kis tűrés, mert átmelegszik mint a fene. Na de visszatérek a sampon illatfelhőhöz, mert ennek a csodájára jártak..ami a fertőtlenítő golyó után maga az édenkert illata.

Gyors zuhany és reggeli után (nem nem ettem nutellát) a helyi buszvégre vitt az utunk, mert Balaji-t ún. local-busszal látogatjuk meg. De ki kell ábrándítanom mindenkit: itt nem utaznak a busz tetején, sőt állva sem utazhatsz. Akkor még nem tudtam miért, de alig fél óra múlva már megvilágosodtam. Szóval a buszállomáson megvettük a jegyeket, majd mint egy koncerten felnyomultunk a buszra és el is indultunk. Kb 20 métert mentünk majd megálltunk és felszállt az ellenőr, aki kezelte a jegyeket és egy papíron vezette hányan is vagyunk. Hogy vajon miért nem sétált oda hozzánk, azt sosem fogjuk megtudni. Na és ekkor elindultunk. Elérkeztünk egy ellenőrző ponthoz, ahol átvizsgálják a cuccainkat, mint egy határon, sőt lehet ez egy államhatár volt..nem tudom.

Szóltak, hogy szerpentines lesz az út, és figyeljünk a hányingerre. Nah a hányinger sokakat elkerült, de a halálfélelem nem. Mert hiába volt 20 km a sebességhatár, sofőrünk aki méltán viselete a best driver becenevet, igazán produkálta magát: kapaszkodtunk ezerrel. Igazából még megvalósításom is lett ezen az úton. Mert ugye adott egy busz, egy sofőr és egy utas aki felszáll rá. Innentől kezdve a sofőrnek bizalmat szavazunk, és amúgy is minden Krisna kezében van. Vagyis eltölthetem az utat sikítva, félve, idegeskedve vagy mindezt elengedve még élvezhetem is. Ez az elfogadás vagy nevezzük beletörődésnek megnyugtatott. Persze közben tudtam gyönyörködni a hegyekben, meg meditálni kicsit Balajin. Végül is ezen meditáció közben jó elhagyni a testet.

Balaji több mint 800 méter magasban lakik. Számos (napi 60-90.000) zarándok keresi fel egy nap. Vannak akik gyalog/lépcsőn lábon vagy épp könyökkel térden teszik meg az utat..és vagyunk mi akik busszal. Indiában úgy tartják, hogy ha Balajinak adományozol pénzt annak az négyezerszeresét adja majd vissza: szóval ne legyél fukar! Plusz meg extra kívánságokat is teljesít. Igen ezzel az extrával mindig bajban vagyok. Mit kívánjak: egészséget, boldogságot, gazdagságot, lelki életet? Ha választani kell, akkor inkább nem választok, mert egyik sem ér sokat a másik nélkül. Így aztán ezt mindig az Úrra bízom, és sejtem most sem lesz ez másként.

Na a buszutat túléltük jöhet a tömeg. Ugyanis Balajit naponta 60-90.000 ember látogatja meg. És igen lehet, hogy ezt el tudod képzelni, de amíg nem látod addig fogalmad sincs mit jelent ez a tömeg. Az a hír járja, hogy van valami gyorsított sáv bizonyos összegért, persze mi erre pályáztunk. Először arra vártunk, hogy kiderüljön merre is kell menni: ez kb fél óra volt vagy több. Aztán letettük a papucsunkat egy helyre (nem voltam benne teljesen biztos, hogy ott lesz mire visszaérünk, de hát bátraké a szerencse). Aztán arra vártunk, hogy bejuthassunk a regisztrációhoz, mert itt kérem minden IS nyilván van tartva. Útlevelünket beregisztrálták. Majd arra vártunk, hogy a gyorsító sávba kerüljünk. Kb délután egyre sikerült is a sávba érni. Aztán jött a pogó. Sajnos amikor Istenről van szó, az indiai ember nem ismer sem embert sem istent. Vagyis utóbbit még csak-csak, hiszen őt akarja látni, de átgázol nőkön, gyermekeken és még saját magán is. Persze kérdés, hogy ilyenkor Isten mit is néz: azt hogy hű híve mindent és bármit is megtesz azért, hogy láthassa, vagy azt nézi, hogy hívő társaival szemben hogyan is viselkedik. Ezek azok a kérdések amiket mi nyugatiak ha fel is teszünk, választ nem kapunk és ha kapunk meg sem értjük. Mert mi max egy-egy celeb láttán viselkedünk így, miközben templomaink üresen állnak. Bár lehet a pápára várva ugyan ez van? Fesztiválokon edzettként tudtam hol tartsak rá és hol engedjek, de néha igazán küzdelmes volt: intim szféráról ne is álmodj. Hol többet hol kevesebbet vártunk, álltunk. Közben ismerkedtünk. Persze az, hogy Magyarország nem nagyon mondott nekik semmit, Európára bólogattak.

Ügyesek amúgy az indiaiak, mert a lépcsőket lefedték, gondolom jó sok baleset lehetett. Ahogy közeledtünk Balaji felé fokozódott a hangulat és már a gyorsítósáv egybe olvadt a mindenséggel is. Persze volt még egy táska vizsgálat és egy laza motozás. Már-már a bejáratnál voltunk, mikor elmondták, hogy kb 1 másodperc lesz amit Balaji előtt tölthetünk, persze vannak néha csodák amikor megállítanak és nézheted. Nos a darsan lényege soha nem az, hogy te lásd az Urat, hanem hogy ő lásson téged. Persze akkor felmerül a kérdés, hogy minek is a több órányi várakozás, hiszen az Úr mindent lát (nem úgy, mint Allah aki nem lát be az autó alá..vagyis belát de kedves és kukucskál). Hát az igazság az, hogy gyarlók vagyunk mi emberek és mi is látni akarjuk Őt. Hátam mögött pár indiai fiú állt (milyen meglepő) akik közül az egyik kedvesen figyelmeztetett, hogy nehogy becsukjam a szemem. Köszi, nem terveztem pislogni az Úr előtt.


És akkor odaértünk. Szobatársam állt előttem (mert alacsonyabb, mint én.. és így én kicsit tovább láthattam az Urat) és a csoda megtörtént: megállították őt és állhatott az Úr előtt, én meg átláttam a feje fölött. Majd mikor elirányították, ismét csoda történt, mert engem is visszafordított a felvigyázó. Én is állhattam előtte vagy fél percig. Vagy akár tovább is. Lányos zavaromban majdnem elfelejtettem imádkozni: gyorsan elmondtam egy hare krisna mantrát (jó ez minden szituációban), majd megköszöntem és haladtam tovább..igen semmit sem kívántam. Eszembe sem jutott. De ha azt kérdezed, hogy ez az alig egy perc megérte-e azt a 3-4 órás várakozást, nyomorgást, pogózást?! A válaszom egyértelműen igen, mert ennyi boldog, mosolygós, elégedett embert a büdös életben soha sehol nem láttam még..és én is egy voltam ezek közül.

Bevártuk a társainkat. Nem volt nehéz, mert rajtunk kívül a közel 60.000 ember közt 3 másik fehér lény volt. Mikor egybe terelődtünk mentünk egy malomkő szerűséghez, ahova mindenki leírhatta az ujjával, hogy mit is szeretne Balajitól. Azt nem tudom milyen nyelven kell írni, de ha abból indulunk ki, hogy ő Istenke, akkor bármilyen nyelven lehet. És igen itt át kellett volna gondolnom mit is akarok magamnak, és közben rájöttem, amit magamnak szeretnék, azt szeretném másoknak is. Így aztán aki ismer, az egyből tudja, hogy 3 szó került oda: peace, love, empathy. Megvártuk míg mások több oldalas regényt írtak és haladtunk a maha laddu kiosztó hely felé. Ugyanis mindenki kap Balajitól egy nagy édesség golyót.

Aztán vissza buszmegállóba. Kissé tartottunk a lefele úttól, de most egy régebbi típusú buszt kaptunk, ami nem bírta szuflával. Persze itt is indulás után 10 méterre megálltunk, mert jött az ellenőr. Az úton hazafelé valami fura meghittség volt körülöttem, valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt belőlünk, még akkor is mikor a busz totál rossz helyen tett ki bennünket. Átültünk egy riksába és go home.


Ja tudjátok hány személyes egy riksa? A helyes válasz: ahányan vagyunk (és ez nem vicc). Vacsora után bementem a templomba. Damodara astaka volt. Ilyenkor ghi mécsest ajánlunk az oltáron levő gyermek Krisnának, én is így tettem. Gondoltam sötétben nem tűnik fel fehérségem. Majd szépen leültem és énekelgettem a többiekkel. Persze a szokásos esti jégkrém nem maradhatott el. Azt hiszem hirtelen megnőtt a magnum fogyasztás a boltban. Lefekvés előtt pedig a még mindig nem puha, hanem kemény szárimat összehajtogattam..jó lesz az majd máskor is. 

2017. november 2., csütörtök

Még mindig Tirupati: a második nap

Nos a szári nem puhult. Azt viszont megtanultuk, hogy egy párás légkörben csakis úgy lehet ruhát szárítani, hogy bekapcsolod a légkondit, mert kiszívja a párát és bekapcsolod a ventilátort, hogy keverje a levegőt, hogy száradjon. Igen száradt volt, de még mindig kemény. Sebaj újra beáztattam.

Reggelihez levittem a nutellát, hogy megmutassam így mulat a magyar. Igazából senkit sem érdekelt a tettem, csak mi nevettünk egyet, hogy én mégiscsak én vagyok.

Busszal mentünk egy több mint 500 éves templomhoz, vagyis oszlopcsarnokhoz: Sri Kalahasti (pók, kígyó,elefánt) Na a déliek nem engedik, hogy fotózzunk a templomaikban (nem lett a kedvenc helyem). Persze a neten fellelhető számos fénykép, mert mindig vannak renitensek.

A templomi oszlopcsarnok maga volt a csoda. Talán már kezdem érteni miért is nem lehet fényképet készíteni, mert egy év sem lenne elég ahhoz, hogy mindent megörökítsek. Szóval az oszlopok kézzel faragottak voltak. És hogy hány évig tarthatott? Elképzelni sem tudom. Elmondhatatlan és leírhatatlan érzés olyan köveken lépdelni természetesen mezítláb, melyek ekkora múltat hordoz magában. Amikor nemzedékek faragják, vagy épp több százan. Tényleg felfoghatatlan. Számtalan kis és nagy oltár volt. Mint egy gyűjtemény. Természetesen karácsonyfa izzók mindenhol voltak a falon. Azt hiszem India az egyetlen olyan hely a világon, ahol egész évben fent vannak az izzók, pedig nem is karácsonyoznak. Ebben az oszloprengetegben volt egy Siva szentély, ahol már tudósok is vizsgálták, hogy miért nem alszik el a láng..ők nem tudják, mi igen: ott van Siva.





Közben átmentünk egy másik kis oltárhoz, ahol nem tudtuk mi a menet így megkérdeztük. Kiderült, hogy gyermekáldásért állnak sorban az emberek. Pánikszerű menekülésbe kezdtünk, a vigyázó nyitott is egy menekülő sávot nekünk. Mikor megálltunk nem meglepődve láttuk, hogy 13 emberből 11 fogta menekülőre, kettő pedig lelkesen mesélte, hogy előző nap férjre kaptak áldást, ma meg gyermekre, úgyhogy itt most már biztos történni fog valami.

Szépen visszasétáltunk a buszhoz, közben vettünk két jégkrémet ami a kukában landolt. Elvileg, mondom elvileg egyformát vettünk, de gyakorlatilag kicsit sem hasonlítottak egymásra. Meg hát az íze sem volt baráti, így fájó szívvel megváltunk tőle. Visszatértünk a szállásunkra és egyből ebédelni mentünk. Egy északi tali tálat ettünk ketten. Azért északit, mert az nem annyira erős: elvileg. Gyakorlatilag most sem kellett erő az orrfújáshoz.

Ebéd után meglestem a szárimat. Jelentem még nem puha, de legalább kemény. Utolsó próbálkozásként samponos vízbe áztattuk ki tudja, hátha. Délutánra ismét shoping körutat terveztünk, jól el is indultunk. Közben rájöttünk, hogy vasárnap van. Na ez az a dolog amit egyszerűen imádok itt: megszűnik az idő. Valójában azt sem tudnám, hogy milyen nap van, ha nem lenne telefonom. Az idő meg amúgy sem fontos, mert a hazaiak alszanak amikor én nem, vagy épp fordítva: szóval egyszerűen nem fontos!

Így aztán bolt híján betértünk egy parkba, melynek a közepén Hanuman állt. Ha azt hiszed, hogy majd te eldöntöd, hogy merre is mész: tévedsz. Ahogy az oltároknál itt is az óra járásával (nem a nézésével) megegyező irányban lehet csak menni. És igen volt aki futásra használta a parkot, mint minden normális országban. Mi mentünk egy kört, majd betértünk a hely sparba és újabb magnummal zártuk a napot, mert hát abban nem lehet csalódni. 

Jelezem a szárim a sampontól sem lett puhább. Szobatársam javasolta a kondicionáló balzsamot..de azt már passzoltam. Elfogadta: nem megyek száriba.  Este jött az eső. Mielőtt elindultunk szervezőink szóltak, hogy készüljünk, mert kaphatunk a monszunból, de az indiaiak szerint csak éjszaka lesz eső. Na persze! Ahogy idő is másként van, ahogy a kilométer sem 1000 méter (legalábbis úgy tűnik, hogy minimum 3000 méter) biztos az eső is csak éjszaka fog enni. És tessék! Láss csodát: tényleg csak este esett…


Mondtam/mondom én, hogy India: hihetetlen. Például ezt láttuk minden nap reggel, ahogy kiléptünk a szobánkból..